A Világmindenség meg minden

Amikor Albert Ferriman (53, pszichológia PHD, Tennessee Egyetem) rájött, hogy a remény mennyi energiát szolgáltat az egyszerű ember számára, megnyitotta első remény raktáráruházát Nashville-ben. Nem mondhatni, hogy tódultak az emberek.

Ferriman a Tennessee Egyetem kandidátusa volt és motivációkutatással foglalkozott. Röviden azt kutatta, hogy mi mozgatja, mi tartja életben az embereket, milyen célokért hajlandók energiát befektetni vagy áldozatokat hozni. Rájött, hogyha ezek a célok hiányoznak, páciensei fáradékonyak, sokat alvók és nemtörődömek lesznek. Mivel főszakja mellett elvégezte az MBA kétéves másoddiplomáját és erős volt benne az üzleti gondolkodás, rögtön megszimatolta a felfedezésében rejlő üzleti lehetőséget. Így kibérelt egy kisebb raktárépületet a város szélén és elkezdte feltölteni áruval. Célpiaca kezdetben a Nashville környéki lakosságra korlátozódott, később kiterjesztett tevékenységét az egész államra. A termék maga egy kis, fülhallgatószerű szerkezet volt, ami az agyhullámok frekvenciáján sugárzott.

Kis laboratóriumában (az egyetem pénzén természetesen) számos kísérletet hajtott végre önkénteseken, akik többnyire saját hallgatói, vagy más szakokról érkező érdeklődők voltak. Megmérte, hogy milyen hullámokat bocsát ki a kísérleti alany agya a „szerelem”, „vagyon”, „béke”, „természet” vagy „hatalom” szavak hallatára. A hullámformákat egy új, saját maga által kidolgozott fájlformátumban tárolta és magányos éjszakáin ezeket írta ki memóriakártyákra és szerelte be a fülhallgatószerű izékbe. Amikor a prototípus elkészült pezsgőt bontott és ünnepelt. Természetesen önmagán próbálta ki először. Mivel félárván nevelkedett, - szülei 5 éves korában elváltak és édesapja nevelte 17 éves koráig – az első kártya memóriája érthetően az „Anyu szeret” tartalmat viselte. Éjjel tizenegykor feküdt le ágyába, feltette a készüléket és megnyomta a play gombot. A gép halkan zümmögni kezdett, ő pedig rövidesen álomba szenderült.

Másnap olyan boldogan ébredt, mint már 48 éve sohasem. Megdöbbent, aztán nevetni kezdett. Szétömlött benne valami végtelen derű, olyan volt, mint a száraz szivacs, amit végre vízbe mártottak. Erejét megsokszorozva kezdett munkálkodni különböző korosztályok különböző álmain. Augusztus 28-án, a megnyitó napján 58 különféle termékkel várta vásárlóit. Az üzlet lassan indult be, sokan átverésnek, pszichológiai humbuknak tartották művét, az újságok rosszindulatúan élcelődtek kis üzletén. De a rossz reklám is reklám, és a bátor próbálkozók szájról szájra adták termékeinek hírét.

Piacvezető terméke „Az Igazi” volt. Két év garanciával adta, és aki egy éjszakán át megrezgette magát, másnaptól biztos volt benne, hogy az Igazi létezik és csak ő rá vár. Hány búsuló diákja kelt új életre, hány csalódott háziasszony kezdett újra adni magára, kezdte sminkelni magát és merészkedett el újra a Nashville-i Társkereső Klubba! A hatás felmérhetetlen volt. Második számú, roppant keresett árucikke a „Meggazdagszom!” lett. A félresiklott egzisztenciák kedvenc terméke volt. Hajléktalan alkoholistáknak szétosztott párat egy PR kampány keretében, és a hatás nem maradt el. Ezek az emberek megfésülködtek, lefürödtek és öltönyt turkáltak a helyi Caritas használtruha raktárában. Eme elképesztő pozitív hatások ellenére viharfelhők kezdtek gyűlni a cég feje felett. Először az Állami Munkaügyi Központ bejelentésére kapta fel a fejét az állam szenátora. A munkakínálat 50 %-kal emelkedett 3 hónap alatt. Mindenki jobb munkát akart, és hitt benne, hogy meg is kapja. Egy meghirdetett állásra 50-80 jelentkező akadt, noha a munkanélküliség mindössze 3 %-os volt az államban. Ennél sokkal súlyosabb volt azonban az Állami Pszichiátriai Intézet támadása. Ők azért kényszerültek erre, mert a kórtermek jószerivel kiürültek. A neurotikusok, a kétségbeesettek, a depressziósok, az összetört szívűek mind Ferriman kütyüit vásárolták. Pár igazán súlyos eset ugyan maradt, amivel nem tudtak mit kezdeni, de a betegek 80 %-a új életre kelt. Az Intézet a csőd szélére jutott és elbocsátások kezdődtek. Mindez egyedül is kivívta volna a tekintélyes professzorok haragját, ám emellett ott volt a gyógyszereladások drasztikus csökkenése. Ki vett már havonta 100 dollárért Xanaxot, Prozacot meg hasonlókat? Senki! Ferriman 500 dolláros gépe két évre megszabadította őket a gyógyszerektől és mindezt mellékhatások nélkül. Ez már tarthatatlan volt, így a Pszichiátriai Intézet a Tennessee-i Gyógyszerkutatókkal karöltve pert indított a Dreamwork Inc. ellen tudománytalan veszélyeztetésért. A tárgyalás meghökkentően folyt le, amint arról az újságok is beszámoltak. Talán önök is emlékeznek erre a nagy port kavaró ügyre. Az esküdtek mind széles mosollyal arcukon nyugtázták a vád-, és a védőbeszédet. Az esküdtszék elnöke alig tudta visszatartani kuncogását. Előző este rezgette meg magát „Ma este jó lesz a szex”-szel. Az esküdtek közül Jack Bloomfield két hete rezgette magát „Közeledik az előléptetés”-sel. Boldogan nézegette a helyi újság állásrovatát. Sonia Weizecker, a fiatal episzkopális tanítónő egy hónapja vette meg a „Végre orgazmusom lesz” című kütyüt és nagyon reménykedett. A harmadik esküdt, Joe Roommaker a „Ma összejön a bébi”-t tette fel előző éjjel. Szelíden mosolygott és a teremben ülő kissrácokat figyelte. Szinte senki nem figyelt a vádbeszédre, kivéve az ügyészt, mert ő az „Ezt a pert megnyerem”-et hallgatta immár második hónapja. Mivel biztos volt dolgában, ragyogóan érvelt. Az ügyvéd úgyszintén. Valamilyen furcsa okból kifolyólag aznap vette meg rezgetőjét, mint az ügyész, és ugyanazt a márkát. Nem csoda, hogy ebben a hangulatban az esküdtszék nem marasztalta el Albert Ferrymant, és felmentette minden vádpont alól. Amikor a bíró kihirdette az ítéletet szélesen vigyorgott. Aznap estére készült, amikor is „Három nővel szeretkezem”, mint a dobozon a felirat hirdette. Meg kell jegyezni, hogy a beteljesületlenség nem vette kedvét egy felhasználónak sem. Ugyanis a remény két évig tartott. A két év leteltével a hatás elmúlt és új gépet kellett venni.

Egyik éjjel szörnyű eset történt. A Dreamwork Inc. Központi raktára leégett. Mint a nyomozás később kiderítette, egy munkanélküli rendőr volt a tettes, akit azért bocsátottak el állásából, mert a kilátástalan gettólakók élete újra reményteljessé vált. Bob, az ifjú rendőr nem volt hajlandó vásárolni a kütyüből, ellenkezett az elveivel. Így a reménytelenség szélére sodródott, amit az is tetézett, hogy környezetében mindenki boldog volt és mosolygott. Ekkor szánta el magát a döntő lépésre. Mindez közel két évvel azután történt, hogy Ferriman beindította a céget. Épp lejártak az első vevők garanciái, és Ferriman laptopja a rajta tárolt összes hullámtípussal megsemmisült. Nem mentette el merevlemezre gondatlanságában, mert még a legelején megrezgette magát „Áh, semmi baj nem lesz, minden jól alakul”-lal. Két hónapot kért a lakosságtól, míg újragyártja a hullámsémákat, ám ez soknak bizonyult. Az összeomlás elkerülhetetlen volt, az elvonási tünetek azonnal jelentkeztek.

Dagadt nők sírva közölték barátnőikkel, hogy „sosem fogok lefogyni”. Ifjú bölcsész egyetemisták szomorúan konstatálták, hogy „sosem viszem semmire”. Garázda bűnözők jelentek meg a gettó homályában, és mint a fülledt szagú kocsmákban, borgőzt párologtatva kijelentették: „sosem fogunk kitörni ebből a gennyből”. A harag lassan duzzadni kezdett és lassan Ferriman ellen fordult. Végül gyűlöletté, majd pusztító tűzzé alakult a lelkekben.

Albert egyébként majdnem az összes hullámmal megrezgette magát, így hitt az Igaziban, a Sikerben, stb. Ebben a két évben nem talált társat magának, szexuális élete nyomorúságos volt, viszont csinos vagyont gyűjtött össze találmányával és sokan megkedvelték a városban ezt a halk szavú, félszegen mosolygó tudóst. Ő persze végig fantasztikusan érezte magát. Aztán egy nap lejárt az „Anyu szeret” hatása. Már nem is gondolt a prototípusra, olyan régen volt és annyi minden történt azóta. Noha kint vad hordák követelték pusztulását ő csak mosolygott, ám aznap összeomlott. Úgy érezte, hogy senki sem szereti, hogy értéktelen, hogy ő egy nagy nulla. Amikor este feltette utolsó kütyüjét, a „könnyű halál, nem fog fájni”-t, békésen merült álomba. Másnap mosolygó arccal sétált a vasvillákkal és dorongokkal felszerelt csőcselék közé, aki épp házát gyújtotta fel, és kertészét húzta a lámpavasra.

A küszöb-szindróma

Tizenöt éve dolgozom háziorvosként és rengeteg érdekes esettel találkoztam praxisomban, de mindet felülmúlja az a jelenségsorozat, amelyre tavaly februárban lettem figyelmes, és amelyről most szeretnék beszámolni. Mivel semmilyen leírást nem találtam róla az orvosi lexikonokban, egyszerűen küszöb-szindrómának kereszteltem el.

Az első esettel február tizedikén találkoztam, pontosan emlékszem a napra, minden esetemet kis noteszemben rögzítem. Mrs. Watson hívott késő este kétségbeesetten telefonon, soha nem hallottam ilyen ijedtnek a hangját, így én is komolyan megrémültem. A férje éppen munkából érkezett haza és cipőjét fűzte a küszöbön, amikor is Mary, nem bírván tovább magában tartani örömét, közölte férjével, hogy gyermeket vár. Férje még felegyenesedett ugyan, de nem moccant többé – közölte, mikor kapujukon beengedett. Megvizsgáltam Rogert, nem hagyományos bénulási esettel álltunk szemben. Teste kemény volt, mint a kő, minden izma megfeszült és szemei kétségbeesetten tekintgettek ide-oda. Nem tudtam mire vélni viselkedését. Kérdéseimre nem válaszolt, csak pislogott folyamatosan. Mivel az ajtót nem lehetett becsukni miatta, és folyamatosan áramlott be a házba a fagyos téli levegő, elhatároztuk, hogy elmozdítjuk a férjet. A kérdés csak az volt, hogy kifelé vagy befelé tegyük ezt, de ennek nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget. Mint később kiderült, ez óriási hiba volt. Beálltam Roger háta mögé, átkulcsoltam hóna alatt és Maryt kértem meg, hogy emelje meg lábait, amennyire tőle telik. Mikor egy méterrel az ajtó előtt megálltunk pihenni, Roger megelevenedett és eliszkolt, mint a nyúl, annyit sem mondott, hogy fakabát. Ma is látom magam előtt lobogó zakóját a lámpák sárga fényében. Úgy futott, mint egy sebzett gazella, ha oroszlán üldözi.

Két nappal később újra az esti órákban szólt a telefon, én már el is feledkeztem Rogerről, azt gondoltam, hogy ágynak esett valamelyik idősebb páciensem és beszélgetni szeretne. Nagyot tévedtem. Egy környékbeli házibuliból hívott egy kétségbeesett fiatal lány. Egyetemi buli volt, már messziről hallottam a techno dübörgését, ahogy közeledtem a megadott házszámhoz. Az előszobában nagy rakás sörösdoboz, félig üres tequilás és vodkásüveg látványa fogadott. A nagyszobában a szőnyegen, babzsákokon ült az ifjúság zöme és mindenféle témákról beszélgettek. A kétszárnyas ajtó két félfájának két emo-hajúra nyírt fiatal fiú támaszkodott némán. A kislány, egy harmadéves közgazdász lányka rájuk mutogatott ijedten. Nem válaszoltak a hozzájuk intézett kérdésekre, testük merev volt, mint egy jégszobor. Szemükben ugyanazt az ijedt rémületet láttam, mint Roger szemében, és rájöttem, hogy hasonló esettel állok szemben.

-          Mi történhetett velük, doktor úr? – kérdezte a lány.

-          Nyugodj meg, találkoztam már ilyen esettel – válaszoltam magabiztosan, de magam sem tudtam, hogy mi fog ebből kisülni.

Megkértem két izmosabb fiút - talán eveztek, vagy rögbiztek - ,hogy tartsák a fiúk fejét és felsőtestét, míg mi a lánnyal a lábukat emeltük meg. Ahogy beléptünk a szobába, a srácok megelevenedtek és vidáman elvegyültek a beszélgető tömegben.

Tátva maradt a szám. Egy esetnek két ilyen homlokegyenest eltérő kimenetelével még sosem találkoztam. Napokig ezen rágtam magam, mikor is új hívás érkezett. Egy feldúlt fiatalember hívott, mondván, hogy siessek, mert óriási baj van, futólag megjegyezte, hogy a barátnőjéről van szó. Mikor a helyszínre értem, a bejárati ajtót nyitva találtam, a küszöbön egy gyönyörű, piszeorrú szőke lány állt mereven. Megkértem Johnniet, hogy mondja el részletesen mi történt, rekonstruálja az esetet. A férfi féltérdére ereszkedett, és belekezdett:

-          Így térdeltem, és vártam, hogy Angelica belépjen. Kezemben egy csinos kis doboz, benne egy huszonnégy karátos, fehérarany, gyémántköves gyűrű. Mikor kinyílt az ajtó, nagy levegőt vettem, és megkérdeztem: „Angelica, édesem, leszel a feleségem?” Azóta itt áll a fagyban, és nem mozdul, kérdéseimre sem válaszol.

Mivel a forgalom miatt lassan értem ki a házhoz, Angelica jóformán teljesen átfagyott, ezért megkértem jövendőbelijét, hogy vigyük be a házba. Amint átemeltük a küszöbön, Angelica életre kelt és így szólt: - Drága Johnnie, Igen, Igen, Igen!!!

Mindketten elképedtünk a hatás láttán.

Ezek után elhatároztam, hogy beleásom magam a témába és felkutatok a jelenséggel kapcsolatos minden jegyzetet, tényt, leírást. Sehol semmi nyomára nem bukkantam a szakirodalomban. Egy szál volt, ami segíthetett megoldani a rejtélyt, az esetek különböző végkimenetele. Akárhogy boncolgattam is emlékeimet, csak egy különbséget tudtam felfedezni a két végkimenetel között: az egyik esetben kifelé emeltük a pácienst, a másik kettőben befelé. Végül lassan körvonalazódni kezdett a kép: a páciensek megrettennek egy szituáció súlya alatt és döntésképtelenné válnak, a helyzet előnyei és hátrányai pontosan kiegyenlítik egymást, és emiatt megdermednek. Ha a helyzet elfogadásának irányába mozdítjuk az illetőt, plusz erőt kap és belevág az akcióba. Ha a helyzettől elfelé mozdítjuk, kimenekül belőle, amilyen gyorsan csak lehet. Más magyarázat nem lehet, gondoltam. Most viszont le kell tennem a tollat, mert egy kisfiú áll a küszöbömön, valószínűleg szurit fog kapni. Édesanyja - úgy tűnik - képtelen megmozdítani. Én viszont már tudom, melyik irányból emeljem a testét.

Ma reggel, hónapok óta először, vidáman és tettrekészen ébredtem. Hogy miért?

Tegnap este leültünk beszélgetni Évi unokatesómmal és kitaláltuk, hogy írunk egy cikket a National Geographicnak. Ötleteltünk, hogy mi lenne az ideális bemutatkozó téma, ne legyen túl messze, mert Tibetbe utazni nincs pénzünk, de azért a modern nyugati fogyasztó számára mégis érdekes legyen. Abban maradtunk, hogy a magyarországi cigány zenészek csoportja kellően etno és számunkra is érdekes alapanyag.

Úgyhogy most kezdődik az adatgyűjtés; felhívom a kedves olvasó figyelmét, ha ismer ilyen zenészt, ne tétovázzom megírni kommentben!

(kép: Valentiny János festménye)

Hogy-hogynem sétálni támadt kedvem, a Margit hídon bandukoltam, félúton befordultam a sziget felé.

Próbáltam valami vidámra gondolni, de minden sötétszürke volt és hideg. Mélyeket lélegeztem a friss levegőből, ez némileg helyretett.

Elértem a szökőkútig, de a víz nem szökött. Nem tudtam, merre induljak tovább, ami furcsa volt. Máskor, tavasszal, nyáron, ősszel mindig megsúgta a szívem, merre tovább. Csak felnéztem az első elágazásnál, és tudtam az irányt. Most viszont tél van és dermedt a szívem.

Merre induljon az ember, ha nem hallja a szíve hangját?

A célt a szív jelöli ki, az utat, ahogy elérjük az agy.

„Minden csillag kötelessége sugározni és önnön fényében gyönyörködni."

Részlet a Csillagok Kézikönyvéből

A betlehemi csillag

Az a szálfákkal benőtt erdő, melyben eddig botladoztak véget ért. Innentől cserjés, bozótos rész következett, most már nehezen tudtak utat törni maguknak. Csattogott a machete, kígyók iszkoltak a robajra szerteszét. Daniel, a csoport élén megpihent, és alkarjával izzadt homlokát törölgette; a többiek örömmel roskadtak a földre. Innen-onnan papagájok rikácsolása hallatszott, kis majmok ugráltak a lombkorona magasában és kíváncsian lesték a jövevényeket. A kincs, amelyet szállítottak egy férfi szívében volt. A férfi az előtte kitaposott ösvényen állt és érdeklődve nézegetett körbe. Megsimogatott egy páfránylevelű kis növényt, ahogy ellépdelt mellette; a növény halkan felsóhajtott és zöldebben kezdett ragyogni.

A férfi szemei zöldek vagy kékek voltak, nem lehetett eldönteni. Úti célja ismeretlen volt számára. Mivel nem létezett számára sem a múlt, sem a jövő, csak szíve dobbanására hallgathatott, ahogy az irányt kijelölte. A csoport és a vezető engedelmesen teljesítette útmutatását. Rövid nézelődés után így szólt: „Menjünk!", és előre mutatott bal kezével. A csoport fölszedelőzködött és csendben tovább indultak. Nem beszélgettek, csak figyelték El Cabo-t, a vezetőt, ahogy ők nevezték.

·Tedd el a kést! – szólt most Danielre.

A férfi szemei csodálkozva kitágultak, de engedelmeskedett. A sor elejére most Cabo állt. Amerre indult, szétnyíltak előtte a növények, hálásan meghajoltak, majd kis ösvényt képezve elterültek. Miután a csapat áthaladt rajtuk, felegyenesedtek és még percekig izgatottan ecsetelték a történteket, és Caboról surrogtak.

Kisvártatva egy folyóhoz értek.

·Igyunk! – szólt a vezető.

Letérdeltek a folyó partjára és tenyerükből inni kezdtek. A fáradt olaj, amit a száz mérfölddel feljebb fekvő Nicho Valdez gépgyár öntött a vízbe, óvatosan kikerülte őket. Nem tudott volna ártani Cabonak és csapatának, ennyit érzett mindössze, és folyt tovább. Pár alligátor úszott oda hozzájuk, de a csapat meg sem rezzent. Hozzászoktak ők már minden furcsasághoz, mióta találkoztak a vezetővel. A férfi megpaskolta hátukat és elmosolyodott. A mosolyra azok megcsóválták farkukat, majd tovaúsztak. Aznap már nem voltak éhesek.

·Erre! – mutatta Cabo, és elindultak a folyó folyásirányán felfelé.

A csillagok, mint tudjuk, nem egyebek, mint a kozmikus intelligencia idegsejtjei, persze ők azt hiszik magukról, hogy önálló élőlények. Ennek a hitnek a következménye, hogy definiálták magukat, és Kézikönyvet alkottak önmaguk számára. Érdekes szabályokra bukkanhatunk e könyvben. Tilos például más csillag bolygóját saját röppályára téríteni, nem helyes az elektromágneses sugárzás frekvenciájával való játszadozás, stb. Tisztában vannak vele, hogy felelősségük van más, parányibb létformák életének fenntartásában.

Ennek ellenére sokan megszegik a szabályokat. Bizonyos csillagok más óriáscsillagok méretét megirigyelve felfuvalkodnak, ám ennek az a következménye, hogy rövidesen pici fehér törpévé esnek össze. Más csillagok nem akarnak ragyogni, mert féltik fényüket, attól félnek, hogy elfogynak; belőlük lesznek a Fekete Lyukak. Ők meglehetősen rossz hírnévre tettek szert az elmúlt évmilliárdok során a csillagtársadalomban. Ha megszületik egy ifjú csillag, gyakran ezzel ijesztgetik: „Legyél jó kicsikém, vagy elvisz egy Fekete Lyuk!". Öregkorukra összetöpörödnek és kvazárként végzik. Mint tudjuk, a csillagok intenzív társasági életet élnek, általában a galaxisok középpontjában gyűlnek össze, hogy egy jót mulassanak vagy csak szimplán kicseréljék egymással a helyi pletykákat. Az is megesik, hogy rosszkedvűek, depressziósak lesznek. Ilyenkor inkább a galaxis szélére bujdosnak és megpróbálják újra felépíteni az életüket. Ilyenkor hőmérsékletük csökken, a földi emberek ezt úgy mondják, hogy fokozódik a napfolttevékenység. Természetesen a napfoltok a depresszió jelei, ám ha a csillagnak sikerül túljutnia ezen a nehéz perióduson, akkor fénylőbb lesz, mint valaha. Azon túl, hogy energiájukkal táplálják az életet, a csillagok másik fontos feladata az útjelzés.

Nem sokkal később megpillantották az élet első jeleit. Egy hurokba szorult leguán vergődött lassú csapásokkal, épp leperegtek szeme előtt életének legfontosabb pillanatai. Kisvártatva füstre lettek figyelmesek, a domb túlsó oldaláról szállt fel. Ott laktak az Akiri-k, egy picsiny indián törzsecske. A füst láttán a csapat tagjai kíváncsian pillantottak Cabo-ra. Ő bólintott.

·Igen. – mondta.

Mikor betoppantak a táborba, az Akirik bágyadtan gyűltek köréjük. Már három hete éheztek és valamilyen, számukra ismeretlen kór tizedelte őket. Legtöbben csak felpillantottak és visszahulltak fásult kábaságukba, néhány erősebb férfi és asszony viszont kommunikálni próbált a kis csoport tagjaival. A csoport öt főből állt: ott volt Daniel a perui idegenvezető, El Cabo, akinek a nevét nem ismerték, a Gitáros, aki csak így szólíttatta magát, de igazából Manu Alvesnek hívták.

És ott volt még két teherhordó indián.

El Cabo körbejárta a tábort, megszemlélte a törzs legyengült tagjait. Szelíd szemével megsimogatta az éhező kölyköket. Nem mosolygott, de nem is komorult el. Tudta mit kell tennie. Intett Danielnek. Magához hívta és megkérte, hogy állítson fel a tábor közepén egy fából készített emelvényt. Egy szabályos téglatest, melynek élei a környék fáiból készültek. Az Akirik csöndben nézték a készülődést, és érdektelenül hevertek tovább. Úgy tűnt, hogy a falu tűrőképességének határára ért, ha párduc rontott volna rájuk, akkor sem mozdultak volna. Egy órával később Daniel intett, hogy a fa szerkezet elkészült. Cabo elindult az emelvény felé, és halványan sugározni kezdett a teste. Felmászott az építmény vízszintes lapjára és megmarkolta az elülső két farönköt. Ekkor kezdődött.

A halványan derengő fény egyre erősödött és szívtájékon elkezdett kiáradni a férfiból. A kis csapat tagjai meghökkenve bámulták a jelenséget, és a tábor lakói is megdöbbentek. A fény közbe továbbterjedt Cabo testén, és már lábaiból, kezeiből, mellkasából és fejéből is áradt. Ő közben csendesen mosolygott. Végül már nem lehetett látni a férfi testét, csak egy sugárzó tűzgolyót, amely egyszer csak felrobbant és energiája minden irányban szétterjedt.

Mikor felnyitották szemüket csönd volt és eltűnt a fény. El Cabo helyén egy terített asztalt láttak. A törzs tagjai mohón rohantak oda, az illatok magukért beszéltek. A manióka kenyér a finomabb illatú volt, mint amit valaha ettek. Sült leguánhús illata terjengett a levegőben. Zöldségek, gyümölcsök roskadásig telítették az asztalt. Olajos magvak, sült szárnyasok és a valaha kóstolt valamennyi ételféleség zsúfolódtak össze az emelvény vízszintes lapján.

Órákig ettek. Aztán, miután mindenki jóllakott egy percre elcsendesedtek. Valami ismeretlen erő az ég felé vonzotta tekintetüket. Ugyanabba az irányba pillantottak, és szemükből fénysugár indult. Ezek a fénysugarak 4100 fényév távolságban találkoztak, és ott, az Univerzumnak azon az egy pontján hirtelen létrejött egy csillag. E csöppnyi pici csillag sóhajtott egyet, aztán sugározni kezdett és gyönyörködött önnön fényében.

A kis csapat tagjai eddig megdermedve álltak. Most egyenként megmozdultak és elindultak valamerre. Nem tudták, hogy merre, mert nem volt számukra múlt és jövő. Csak jelen volt és érezték, hogy valami erő viszi őket az ismeretlen távolba, valamilyen céllal. Szelíd mosollyal az arcukon eltűntek az őserdő bensejében.

A szemfénygyűjtő

A férfi egy sötét ballonkabátban térdepelt a kis Szent Ferenc szobor előtt. Alázatosan egy imát mormolt, majd keresztet vetett és felállt; a galambok szétrebbentek. Hosszú szakáll, egy ősrégi matrózsapka és szedett-vedett ruhák, egy félretaposott sarkú cipő: ez volt szegényes ruhatára. A figyelmetlen szemlélő hajléktalannak vélhette volna, de a közelebbi vizsgálat egészen mást árult el.

Ezt a vizsgálatot én ejtettem meg, mikor felém indult. Ösztönösen zsebembe nyúltam, ám ahogy megpillantottam arcát, tétován lehanyatlott kezem. Szeméből öröm sugárzott, szinte megbűvölt pillantásával, szivárványhártyája aranybarna fényben játszott. Nem értettem, hogy miért, de mélységesen megnyugodtam. Pár tétova lépést tett felém, majd megállt, kezeit széttárta és így szólt:

-         Segíthetnék Önnek bármiben?

Meghökkentem a kérdés hallatán. Külseje alapján arra számítottam, hogy pénzt vagy cigarettát akar kérni tőlem. Épp újonnan vett kis kutyusomat sétáltattam, ráérős kedvemben voltam. Gondoltam játszom egy kicsit a gondolattal és így válaszoltam:

-         Nézze, Bertit két hete vettem és még mindig a szőnyegre kakil. Mikor lehozom sétálni, persze esze ágában sincs a dolgát végezni. Megértetné vele, hogy csak a szabadban kakilhat?

Válaszomat viccesnek szántam, de nem értem el a kívánt hatást. Odalépett kutyihoz és leguggolt hozzá. Egyik kezével szügyét simogatta, másikkal a buksiját masszírozta és mély, meleg hangon mormogott valamit. Mikor két perccel később befejezte és felállt, a kutyi farka majd kiszakadt a heves csóválástól.

-         Elmagyaráztam neki – szólt nyugodtan és kezét nyújtotta.

-         Isten Önnel! – búcsúzott el.

Hazaértünk, és kíváncsian vártam a hatást. Kutyi nyolc órakor a bejárati ajtóhoz ballagott, majd jobb mancsával kaparni kezdte az ajtót.

Így ismerkedtem meg a Szemfénygyűjtővel.

-Kettő-

Egy héttel később láttam újra. Most kora reggel volt, és hagyományos utamon ballagtam kis ebemmel. Ő a kis szökőkút padkáján ült és a kelő Nap sugaraiban fürdette arcát.

-         Jó reggelt! – szólítottam mag megállva. – Kutyi már csak kint pisil. Köszönöm.

-         Nem tesz semmit – villantotta rám átható tekintetét.

Nem jutott eszembe semmi, de még nem volt kedvem tovább állni. Leültem mellé a padkára, kutyit a lábamhoz húztam.

A Szemfénygyűjtő 48 éves volt és már 3 éve vándorolt.

Vásárokban, búcsúkban, kisvárosok népesebb terein múlatta az időt és szemlélődött, ismerkedett. 3 éve nem evett és vizet is csak az érdekesség kedvéért ivott; szerette, ahogy a víz simogatja nyelőcsövét. Az örömtől sugárzó szemekből áradó fénnyel táplálkozott és ezért gyakran keményen meg kellett dolgoznia.

Elmesélte, hogy mikor a múlt héten összefutottunk, kutyusom szeméből vacsorázott. Rápillantottam, és tudtam, hogy most reggelizik. 3 éve tüdőrákot diagnosztizáltak nála. Épp válófélben volt, és egy cementgyárban dolgozott éjjeliőrként. Nehezen viselte a kemoterápia hónapjait, mely végül sikertelennek bizonyult. Akkor került kórházba, mikor vele egyidőben felvették a kis Kővári Evelynt, az onkológia új nővérét. 18 éves volt és szemei folyamatosan ragyogtak. Albert (mert így hívták a Szemfénygyűjtőt) semmi másra nem vágyott, mint Evelyn társaságára. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de valami szokatlan békességet érzett, mikor vele beszélgetett. A 2 hónappal később végzett rutinellenőrzésen daganata nyomát sem lelték. Ő meghökkenve ült ágyán és nem tudta, mit kezdjen az életével. Munkája nem volt, így albérletét sem tudta fizetni, viszont a kórház is elbocsátotta, nem volt miért benn tartani. Ekkor avatta be titkába Evelyn. Ő is Szemfénygyűjtő volt, és édesanyja révén lett azzá. 3 évesen, egy strandbaleset során anyukája ölében fekve, fuldokolva látta meg újra a napvilágot. Soha többet nem érzett éhséget, de egy ellenállhatatlan vágy emberek pillantásainak tüzébe űzte őt.

Ha hálatelt, vidáman kacagó, vagy meghatódott szemekbe pillantott, boldog teltségérzetet érzett. Irigy, mohó, gőgös, vagy haragos pillantások kereszttüzében úgy érezte, megroggyannak lábai, elájul.

Idővel rájött, hogy a fényes pillantásokat ki is harcolhatja, ha ő maga is tiszta, békés szemekkel pillant másra.

Kipróbálta, és a módszer működött.

Arra is rájött, hogy két tiszta szempár egymásba kapcsolódva automatikusan fényt gerjeszt. A fénynek pedig végtelen a gravitációja és minden új szemből új fényt gerjeszt.

Így kezdett szolgálni a Fényezredben, ebben a titkos csoportban, melynek anyja volt a magyarországi vezetője.

Úgy járták az utcákat, mint megannyi mécses.

Akire rápillantottak, annak felfénylett a tekintete és furcsállkodva, érthetetlenül békésen folytatta útját.

Így szólt Albert története és most csöndben ülve, magunkba mélyedve hallgattunk, elmélkedtem a hallottakon.

Kelt fel a Nap és belepillantottam. Úgy éreztem Isten szeme az, mely rám ragyog.

Úgy éreztem, nem vagyok már éhes.

sallala