Hogy-hogynem sétálni támadt kedvem, a Margit hídon bandukoltam, félúton befordultam a sziget felé.
Próbáltam valami vidámra gondolni, de minden sötétszürke volt és hideg. Mélyeket lélegeztem a friss levegőből, ez némileg helyretett.
Elértem a szökőkútig, de a víz nem szökött. Nem tudtam, merre induljak tovább, ami furcsa volt. Máskor, tavasszal, nyáron, ősszel mindig megsúgta a szívem, merre tovább. Csak felnéztem az első elágazásnál, és tudtam az irányt. Most viszont tél van és dermedt a szívem.
Merre induljon az ember, ha nem hallja a szíve hangját?
A célt a szív jelöli ki, az utat, ahogy elérjük az agy.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.