A Világmindenség meg minden

A küszöb-szindróma

Tizenöt éve dolgozom háziorvosként és rengeteg érdekes esettel találkoztam praxisomban, de mindet felülmúlja az a jelenségsorozat, amelyre tavaly februárban lettem figyelmes, és amelyről most szeretnék beszámolni. Mivel semmilyen leírást nem találtam róla az orvosi lexikonokban, egyszerűen küszöb-szindrómának kereszteltem el.

Az első esettel február tizedikén találkoztam, pontosan emlékszem a napra, minden esetemet kis noteszemben rögzítem. Mrs. Watson hívott késő este kétségbeesetten telefonon, soha nem hallottam ilyen ijedtnek a hangját, így én is komolyan megrémültem. A férje éppen munkából érkezett haza és cipőjét fűzte a küszöbön, amikor is Mary, nem bírván tovább magában tartani örömét, közölte férjével, hogy gyermeket vár. Férje még felegyenesedett ugyan, de nem moccant többé – közölte, mikor kapujukon beengedett. Megvizsgáltam Rogert, nem hagyományos bénulási esettel álltunk szemben. Teste kemény volt, mint a kő, minden izma megfeszült és szemei kétségbeesetten tekintgettek ide-oda. Nem tudtam mire vélni viselkedését. Kérdéseimre nem válaszolt, csak pislogott folyamatosan. Mivel az ajtót nem lehetett becsukni miatta, és folyamatosan áramlott be a házba a fagyos téli levegő, elhatároztuk, hogy elmozdítjuk a férjet. A kérdés csak az volt, hogy kifelé vagy befelé tegyük ezt, de ennek nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget. Mint később kiderült, ez óriási hiba volt. Beálltam Roger háta mögé, átkulcsoltam hóna alatt és Maryt kértem meg, hogy emelje meg lábait, amennyire tőle telik. Mikor egy méterrel az ajtó előtt megálltunk pihenni, Roger megelevenedett és eliszkolt, mint a nyúl, annyit sem mondott, hogy fakabát. Ma is látom magam előtt lobogó zakóját a lámpák sárga fényében. Úgy futott, mint egy sebzett gazella, ha oroszlán üldözi.

Két nappal később újra az esti órákban szólt a telefon, én már el is feledkeztem Rogerről, azt gondoltam, hogy ágynak esett valamelyik idősebb páciensem és beszélgetni szeretne. Nagyot tévedtem. Egy környékbeli házibuliból hívott egy kétségbeesett fiatal lány. Egyetemi buli volt, már messziről hallottam a techno dübörgését, ahogy közeledtem a megadott házszámhoz. Az előszobában nagy rakás sörösdoboz, félig üres tequilás és vodkásüveg látványa fogadott. A nagyszobában a szőnyegen, babzsákokon ült az ifjúság zöme és mindenféle témákról beszélgettek. A kétszárnyas ajtó két félfájának két emo-hajúra nyírt fiatal fiú támaszkodott némán. A kislány, egy harmadéves közgazdász lányka rájuk mutogatott ijedten. Nem válaszoltak a hozzájuk intézett kérdésekre, testük merev volt, mint egy jégszobor. Szemükben ugyanazt az ijedt rémületet láttam, mint Roger szemében, és rájöttem, hogy hasonló esettel állok szemben.

-          Mi történhetett velük, doktor úr? – kérdezte a lány.

-          Nyugodj meg, találkoztam már ilyen esettel – válaszoltam magabiztosan, de magam sem tudtam, hogy mi fog ebből kisülni.

Megkértem két izmosabb fiút - talán eveztek, vagy rögbiztek - ,hogy tartsák a fiúk fejét és felsőtestét, míg mi a lánnyal a lábukat emeltük meg. Ahogy beléptünk a szobába, a srácok megelevenedtek és vidáman elvegyültek a beszélgető tömegben.

Tátva maradt a szám. Egy esetnek két ilyen homlokegyenest eltérő kimenetelével még sosem találkoztam. Napokig ezen rágtam magam, mikor is új hívás érkezett. Egy feldúlt fiatalember hívott, mondván, hogy siessek, mert óriási baj van, futólag megjegyezte, hogy a barátnőjéről van szó. Mikor a helyszínre értem, a bejárati ajtót nyitva találtam, a küszöbön egy gyönyörű, piszeorrú szőke lány állt mereven. Megkértem Johnniet, hogy mondja el részletesen mi történt, rekonstruálja az esetet. A férfi féltérdére ereszkedett, és belekezdett:

-          Így térdeltem, és vártam, hogy Angelica belépjen. Kezemben egy csinos kis doboz, benne egy huszonnégy karátos, fehérarany, gyémántköves gyűrű. Mikor kinyílt az ajtó, nagy levegőt vettem, és megkérdeztem: „Angelica, édesem, leszel a feleségem?” Azóta itt áll a fagyban, és nem mozdul, kérdéseimre sem válaszol.

Mivel a forgalom miatt lassan értem ki a házhoz, Angelica jóformán teljesen átfagyott, ezért megkértem jövendőbelijét, hogy vigyük be a házba. Amint átemeltük a küszöbön, Angelica életre kelt és így szólt: - Drága Johnnie, Igen, Igen, Igen!!!

Mindketten elképedtünk a hatás láttán.

Ezek után elhatároztam, hogy beleásom magam a témába és felkutatok a jelenséggel kapcsolatos minden jegyzetet, tényt, leírást. Sehol semmi nyomára nem bukkantam a szakirodalomban. Egy szál volt, ami segíthetett megoldani a rejtélyt, az esetek különböző végkimenetele. Akárhogy boncolgattam is emlékeimet, csak egy különbséget tudtam felfedezni a két végkimenetel között: az egyik esetben kifelé emeltük a pácienst, a másik kettőben befelé. Végül lassan körvonalazódni kezdett a kép: a páciensek megrettennek egy szituáció súlya alatt és döntésképtelenné válnak, a helyzet előnyei és hátrányai pontosan kiegyenlítik egymást, és emiatt megdermednek. Ha a helyzet elfogadásának irányába mozdítjuk az illetőt, plusz erőt kap és belevág az akcióba. Ha a helyzettől elfelé mozdítjuk, kimenekül belőle, amilyen gyorsan csak lehet. Más magyarázat nem lehet, gondoltam. Most viszont le kell tennem a tollat, mert egy kisfiú áll a küszöbömön, valószínűleg szurit fog kapni. Édesanyja - úgy tűnik - képtelen megmozdítani. Én viszont már tudom, melyik irányból emeljem a testét.