A Világmindenség meg minden

„Minden csillag kötelessége sugározni és önnön fényében gyönyörködni."

Részlet a Csillagok Kézikönyvéből

A betlehemi csillag

Az a szálfákkal benőtt erdő, melyben eddig botladoztak véget ért. Innentől cserjés, bozótos rész következett, most már nehezen tudtak utat törni maguknak. Csattogott a machete, kígyók iszkoltak a robajra szerteszét. Daniel, a csoport élén megpihent, és alkarjával izzadt homlokát törölgette; a többiek örömmel roskadtak a földre. Innen-onnan papagájok rikácsolása hallatszott, kis majmok ugráltak a lombkorona magasában és kíváncsian lesték a jövevényeket. A kincs, amelyet szállítottak egy férfi szívében volt. A férfi az előtte kitaposott ösvényen állt és érdeklődve nézegetett körbe. Megsimogatott egy páfránylevelű kis növényt, ahogy ellépdelt mellette; a növény halkan felsóhajtott és zöldebben kezdett ragyogni.

A férfi szemei zöldek vagy kékek voltak, nem lehetett eldönteni. Úti célja ismeretlen volt számára. Mivel nem létezett számára sem a múlt, sem a jövő, csak szíve dobbanására hallgathatott, ahogy az irányt kijelölte. A csoport és a vezető engedelmesen teljesítette útmutatását. Rövid nézelődés után így szólt: „Menjünk!", és előre mutatott bal kezével. A csoport fölszedelőzködött és csendben tovább indultak. Nem beszélgettek, csak figyelték El Cabo-t, a vezetőt, ahogy ők nevezték.

·Tedd el a kést! – szólt most Danielre.

A férfi szemei csodálkozva kitágultak, de engedelmeskedett. A sor elejére most Cabo állt. Amerre indult, szétnyíltak előtte a növények, hálásan meghajoltak, majd kis ösvényt képezve elterültek. Miután a csapat áthaladt rajtuk, felegyenesedtek és még percekig izgatottan ecsetelték a történteket, és Caboról surrogtak.

Kisvártatva egy folyóhoz értek.

·Igyunk! – szólt a vezető.

Letérdeltek a folyó partjára és tenyerükből inni kezdtek. A fáradt olaj, amit a száz mérfölddel feljebb fekvő Nicho Valdez gépgyár öntött a vízbe, óvatosan kikerülte őket. Nem tudott volna ártani Cabonak és csapatának, ennyit érzett mindössze, és folyt tovább. Pár alligátor úszott oda hozzájuk, de a csapat meg sem rezzent. Hozzászoktak ők már minden furcsasághoz, mióta találkoztak a vezetővel. A férfi megpaskolta hátukat és elmosolyodott. A mosolyra azok megcsóválták farkukat, majd tovaúsztak. Aznap már nem voltak éhesek.

·Erre! – mutatta Cabo, és elindultak a folyó folyásirányán felfelé.

A csillagok, mint tudjuk, nem egyebek, mint a kozmikus intelligencia idegsejtjei, persze ők azt hiszik magukról, hogy önálló élőlények. Ennek a hitnek a következménye, hogy definiálták magukat, és Kézikönyvet alkottak önmaguk számára. Érdekes szabályokra bukkanhatunk e könyvben. Tilos például más csillag bolygóját saját röppályára téríteni, nem helyes az elektromágneses sugárzás frekvenciájával való játszadozás, stb. Tisztában vannak vele, hogy felelősségük van más, parányibb létformák életének fenntartásában.

Ennek ellenére sokan megszegik a szabályokat. Bizonyos csillagok más óriáscsillagok méretét megirigyelve felfuvalkodnak, ám ennek az a következménye, hogy rövidesen pici fehér törpévé esnek össze. Más csillagok nem akarnak ragyogni, mert féltik fényüket, attól félnek, hogy elfogynak; belőlük lesznek a Fekete Lyukak. Ők meglehetősen rossz hírnévre tettek szert az elmúlt évmilliárdok során a csillagtársadalomban. Ha megszületik egy ifjú csillag, gyakran ezzel ijesztgetik: „Legyél jó kicsikém, vagy elvisz egy Fekete Lyuk!". Öregkorukra összetöpörödnek és kvazárként végzik. Mint tudjuk, a csillagok intenzív társasági életet élnek, általában a galaxisok középpontjában gyűlnek össze, hogy egy jót mulassanak vagy csak szimplán kicseréljék egymással a helyi pletykákat. Az is megesik, hogy rosszkedvűek, depressziósak lesznek. Ilyenkor inkább a galaxis szélére bujdosnak és megpróbálják újra felépíteni az életüket. Ilyenkor hőmérsékletük csökken, a földi emberek ezt úgy mondják, hogy fokozódik a napfolttevékenység. Természetesen a napfoltok a depresszió jelei, ám ha a csillagnak sikerül túljutnia ezen a nehéz perióduson, akkor fénylőbb lesz, mint valaha. Azon túl, hogy energiájukkal táplálják az életet, a csillagok másik fontos feladata az útjelzés.

Nem sokkal később megpillantották az élet első jeleit. Egy hurokba szorult leguán vergődött lassú csapásokkal, épp leperegtek szeme előtt életének legfontosabb pillanatai. Kisvártatva füstre lettek figyelmesek, a domb túlsó oldaláról szállt fel. Ott laktak az Akiri-k, egy picsiny indián törzsecske. A füst láttán a csapat tagjai kíváncsian pillantottak Cabo-ra. Ő bólintott.

·Igen. – mondta.

Mikor betoppantak a táborba, az Akirik bágyadtan gyűltek köréjük. Már három hete éheztek és valamilyen, számukra ismeretlen kór tizedelte őket. Legtöbben csak felpillantottak és visszahulltak fásult kábaságukba, néhány erősebb férfi és asszony viszont kommunikálni próbált a kis csoport tagjaival. A csoport öt főből állt: ott volt Daniel a perui idegenvezető, El Cabo, akinek a nevét nem ismerték, a Gitáros, aki csak így szólíttatta magát, de igazából Manu Alvesnek hívták.

És ott volt még két teherhordó indián.

El Cabo körbejárta a tábort, megszemlélte a törzs legyengült tagjait. Szelíd szemével megsimogatta az éhező kölyköket. Nem mosolygott, de nem is komorult el. Tudta mit kell tennie. Intett Danielnek. Magához hívta és megkérte, hogy állítson fel a tábor közepén egy fából készített emelvényt. Egy szabályos téglatest, melynek élei a környék fáiból készültek. Az Akirik csöndben nézték a készülődést, és érdektelenül hevertek tovább. Úgy tűnt, hogy a falu tűrőképességének határára ért, ha párduc rontott volna rájuk, akkor sem mozdultak volna. Egy órával később Daniel intett, hogy a fa szerkezet elkészült. Cabo elindult az emelvény felé, és halványan sugározni kezdett a teste. Felmászott az építmény vízszintes lapjára és megmarkolta az elülső két farönköt. Ekkor kezdődött.

A halványan derengő fény egyre erősödött és szívtájékon elkezdett kiáradni a férfiból. A kis csapat tagjai meghökkenve bámulták a jelenséget, és a tábor lakói is megdöbbentek. A fény közbe továbbterjedt Cabo testén, és már lábaiból, kezeiből, mellkasából és fejéből is áradt. Ő közben csendesen mosolygott. Végül már nem lehetett látni a férfi testét, csak egy sugárzó tűzgolyót, amely egyszer csak felrobbant és energiája minden irányban szétterjedt.

Mikor felnyitották szemüket csönd volt és eltűnt a fény. El Cabo helyén egy terített asztalt láttak. A törzs tagjai mohón rohantak oda, az illatok magukért beszéltek. A manióka kenyér a finomabb illatú volt, mint amit valaha ettek. Sült leguánhús illata terjengett a levegőben. Zöldségek, gyümölcsök roskadásig telítették az asztalt. Olajos magvak, sült szárnyasok és a valaha kóstolt valamennyi ételféleség zsúfolódtak össze az emelvény vízszintes lapján.

Órákig ettek. Aztán, miután mindenki jóllakott egy percre elcsendesedtek. Valami ismeretlen erő az ég felé vonzotta tekintetüket. Ugyanabba az irányba pillantottak, és szemükből fénysugár indult. Ezek a fénysugarak 4100 fényév távolságban találkoztak, és ott, az Univerzumnak azon az egy pontján hirtelen létrejött egy csillag. E csöppnyi pici csillag sóhajtott egyet, aztán sugározni kezdett és gyönyörködött önnön fényében.

A kis csapat tagjai eddig megdermedve álltak. Most egyenként megmozdultak és elindultak valamerre. Nem tudták, hogy merre, mert nem volt számukra múlt és jövő. Csak jelen volt és érezték, hogy valami erő viszi őket az ismeretlen távolba, valamilyen céllal. Szelíd mosollyal az arcukon eltűntek az őserdő bensejében.